Letölthető programfüzet:

programfuzet

A SPIRITUALITÁS A FONTOS



Marghescuné Hunor Mária, városunk díszpolgára idén egyedül ünnepli a karácsonyt. Bár nagy családja van, ők nagyrészt külföldön élnek, Németországban és Franciaországban.
Milyen karácsonyi emlékei vannak gyerekkorából?
Gyerekkorom szép élménye, amikor még sötétben és hóesésben mentem az adventi hajnali misékre, sokszor az én lábnyomom volt az első a hóban. Bajai származású vagyok, és bár ’56-ban Franciaországba mentem, pár év múlva pedig Németországba, ott is úgy ünnepeltünk, ahogy korábban otthon. Ha volt rá mód, bográcsban főztük a halászlét, és bejglit sütöttünk. Szenteste a férjem a Bibliából felolvasta a születés történetét, és karácsonyi dalokat énekeltünk. Németországban élő lányomék hasonlóképpen, szűk családi körben ünnepelnek, de a franciáknál inkább a mi szilveszterünkre hasonlít: nagy családi-baráti összejövetel evés-ivással.
Tavaly Franciaországban töltötte az ünnepeket. Idén mi a terve?
Most nem utazom el, egyedül leszek, mint egy keresztény remete, ha csak nem hívok magamhoz vendégeket.
Nem fél az egyedülléttől?
Nem az egyedülléttől félek, sokkal inkább a konzumhangulattól. Mára alig maradt az ünnepben spiritualitás, minden az evésre való készületről és az ajándékokról szól. Nem gondolom, hogy mindenáron együtt kell lennie ilyenkor a családnak. Négy gyermekem és tíz unokám van, ezért nálunk elég komplikált egy találkozó megszervezése. Jobban szeretem, ha inkább nyáron jön össze a család. Ha most jönnének a gyerekek és az unokák, akkor óhatatlanul a szervezésről szólna minden: az elhelyezésről, a vásárlásokról, az étkezésekről. Arra vágyom, hogy a karácsony csöndes, bensőséges és spirituális legyen.
Az unokáknak sikerült átadni a magyar szokásokat, hagyományokat?
Ők Magyarországot nem érzik az otthonuknak. Magyarország már a gyerekeimnek sem a szülőföldje, nem itt születtek, nem itt éltek, ráadásul a házastársaik sem magyarok. Az anyanyelv nem azonos az édesanya nyelvével, hanem az a környezet a meghatározó, amibe a gyerek beleszületik, az a nyelv, amelyen a társaival beszél. A szülő csupán annyit tehet, hogy megtanítja gyermekének a magyar nyelvet, megismerteti a magyar kultúrával. Persze lehet, hogy a mércét túl magasra tettem, de nekem az anyanyelv azt jelenti, hogy nemcsak beszélni, hanem érzékelni is tudok általa: hallani, tapintani, a lelkekbe és a szívekbe látni. Befogadni például József Attila sorait: Az éjjel hazafelé mentem, // éreztem, bársony nesz inog, // a szellőzködő, lágy melegben // tapsikolnak a jázminok.
Szomorúságot érzek a hangjában…
Igen, de ez nemcsak az én személyes problémám. Ha valaki külföldre kerül, és nem akar gettóban élni, akkor integrálódnia kell a befogadó ország kultúrájába. De nem könnyű feladat megőrizni a magyarságunkat és közben integrálódni a közösségbe. Nehéz eldönteni, hogy ilyen helyzetben mi a helyes, mi a legméltóbb magatartás. Annak idején azt tapasztaltuk, hogy Nyugaton az emberek alig ismerik hazánkat. Mi életfeladatunknak tekintettük a magyar értékek, a magyar kultúra megismertetését, ezért is hoztuk létre az Ars&Vita Alapítványt még Németországban.